A határban minden dombnak, medernek, dűlőnévnek története van. Ma ezekből osztok meg néhányat. Régi vámosiak, arnótiak, pálfalusiak, keresztúriak és kelecsényiek mesélnek arról, hogy miket termesztettek, milyen jeles pontokkal jelölték a falu határait és meddig fajultak a határviták a „kurutz-korban”. Az elmondottak alapján szépen rekonstruálható a környék egyes részeinek XVIII. századi térképe, de a mesélés közben a tanúk egy-egy megjegyzéssel elkalauzolnak bennünket mindennapi életükbe és hiedelemvilágukba is.

A perről röviden

A történet alapanyagát egy határvita szolgáltatta a Szirmay és a Keglevich uradalmak lakossága között. Kelecsény, Besenyő, Sajókeresztúr és Arnóth Szirmay Tamás grófhoz, Sajóvámos és Pálfala Keglevich József grófhoz tartozott. Hogy hol húzódott a határvonal az egyes falvak között, abban éles viták zajlottak, a tanúvallomásokat négy évtizeden keresztül, 1740-1787 (!) között vetették papírra. Több község lakosságát kihallgatták, úgyhogy a mai blog bejegyzésben a szomszédaink is találni fognak érdekességeket.

 „Széles ér, Sós út, Bende-tó”

A vallomások alapján a mai Szirmabesenyő a XVIII. században két részből állt: Kelecsényből és Besenyőből, a határa pedig jóval kisebb volt, mint ma, így Vámos kerületének nagy részében Sajókeresztúrral volt szomszédos. Sajópálfala szintén kis település volt, gyakran Sajóvámossal fonódott össze a sorsa.  A 90 éves, szikszói Nagy György a vallomásában úgy nyilatkozott, hogy gyermekkorában, 1680 körül Pálfala határa még puszta volt, „kezekről kezekre szántatott”. Ezért történhetett, hogy a mai pálfalusi és szirmabesenyői területek felett akkoriban a  keresztúriak és vámosiak vitáztak.

Sajókeresztúrtól egy „Sós út”, más néven „Örlős út” nevezetű szekérút vitt a sajópálfalai Buska-malom felé, amely egy idő után elágazott Vámosra is. Idős vámosiak elmondása szerint a szekérút a II. világháború előtt is járható volt, és nagyjából a Taraba keresztjével (ma: Juhász család keresztje) egy vonalban ment Sajókeresztúr felé, ahol akkoriban a kendert áztatták. A szekérút mellett egy mára már kiszáradt ér, a tekervényes „Széles ér” folyt, amely Sajópálfalától a keresztúri Sajóig vezetett. Az ér a vallomások szerint túl nádas és túl mély volt ahhoz, hogy a tehenekkel, szekerekkel átkeljenek rajta, így a két község között határfolyóként is szolgált – legalábbis a keresztúriak szerint.  A tekervényes Széles ér nyomai még a mai napig jól látszanak a „Bendókában”.

A nevek ma is mesélnek: a Bendóka-réten látszik a tekervényes "Széles-ér" egy darabkája. Mellette található a kelecsényiek, keresztúriak "Régi rétje". Az "Ortvány" lehetett a Szirmay grófnál szolgáló Szkorankó drabant ortvány rétje. Forrás: Mepar.hu

A mai „Bendóka” néven ismert határ részen, a Széles ér Sajóvámos és Sajópálfala felé eső oldalán 250 évvel ezelőtt hatalmas dinnyeföldek voltak – néhány tanú a saját bevallása szerint is járt oda dinnyét lopni.  A vallomások említenek Egyed, Dojcsák, Dóczy földeket és egy bizonyos Szkorankó drabant nagy ortvány rétjét, a terület nagy részén azonban a vámosi Bende családnak voltak földjei, közvetlenül az egykori Bende-tó mellett. Bende György nevét már említettem a vámosi boszorkánypereknél, az ő kondása legeltette a disznókat az arnóti templomnál, amikor körbevették a vámosi boszorkányok. Az egyik utolsó sajóvámosi Bende – akit szintén Györgynek hívtak – jó barátságot ápolt Tompa Mihály költővel, amelyről gyászhírében is megemlékeztek. (Azt sajnos nem tudtam kinyomozni, hogy a "Virágregék" a vámosi, vagy a miskolci házban születtek).

Földvárak és sáncok

A keresztúriak tehát a Széles érig tartották jogos tulajdonuknak a földeket, a vámosiak viszont állították, hogy a régi határok mindig is a földvár sáncáig tartottak. Ez azonban nem a vámosi földvár sánca volt! Volt valaha egy kora vaskorból származó földvár Szirmabesenyő határában is, amelynek a sánca légifelvételekről még halványan kivehető.

A tanúvallomásokban elhangzó „sántz” alatt a tanúk mindvégig a keresztúri (szirmabesenyői) földvár sáncát értik. Amíg Szirmay gróf tiszttartója, Kükőmezey Lajos meg nem újíttatta a határokat, a vámosiak állításuk szerint eddig a sáncig vetették a dinnyét és szintén a határt jelezte egy nagy nyárfa, amiben három vésett kereszt jelképezte a három falu: Keresztúr, Kisfalud (ma már nem létező település) és Vámos határát.

A keresztúri és vámosi határvitában szereplő fontosabb pontok elhelyezkedése

A keresztúri bíró esete a görbe fűzfával

A keresztúriak ezzel nem értettek egyet, úgy vélték: az Éliás-szög és az Úr-szög rét az ő kaszálójuk, a határt pedig egy másik fa, az Éliás-szög alsó végén található görbe fűzfa jelezte. Ezért aztán a két falu lakossága közül mindig az kaszálta le a két szög rétet, aki előbb ért oda. A viták néha szénagyújtogatásig, néha verekedésig fajultak. A keresztúriak felgyújtották a vámosi szénás szekereket, a vámosiak pedig bedobták a határkövet a Sajóba és Fekete Márton keresztúri bírót megverték a görbe fűzfánál a „határ örök emlékezetére”. Bár a "bíróverés" emlékezetes eseményként jelenik meg egy-két tanú vallomásában, azért hozzá kell tennünk, hogy az "útbaigazítás" még a bíró suhanc korában történt.

Illusztáció. Egy ma élő görbe fűzfa Sajóvámos és Sajókeresztúr között

A boldvai fatolvajok

A vámosiaknak nem csak a keresztúriakkal volt összetűzése a határok miatt. Senye, Vámos és az egykori Abod település találkozásánál szintén határvita keletkezett. A tanúk elmondása alapján a bérc tetején lévő, Alsóvadászra vezető szekérút volt a határ a vámosiak és az abodiak erdeje között, ám a boldvai urak a határon túllépve a vámosiak erdejét vágták ki, amely szintén pereskedéshez vezetett.

A mai műholdképeken az "Abód-vőgy", "Abod-szőlők" tanúsítják az egykori település nyomait

Határt csinálunk belőletek!

Azok, akik úgy vallottak, hogy a határ a Széles érig tartott, szintén határjelként említették Vámos és Keresztúr között a „keresztúri asszony” sírját. Az öreg Kerékgyártóné holttestét a Sajó vizéből emelték ki, a régi keresztúri malomnál. Az asszonyt nem baleset érte, a testet megkötözve találták. Szoknyája zsebében 9 polturát találtak, amit a megtalálói a helyi kocsmában el is ittak. Az asszonyt a keresztúriak nem temethették a megszentelt temetőbe, mert nem természetes halált halt, így bizonyosan nem kapta meg az utolsó kenetet. Az öreg keresztúri bíró tanácsára úgy temették el, ahogy azt más nyughatatlan lelkekkel szokás: két falu határában ásták meg a sírját, és a sírhalom a továbbiakban határjelként is szolgált.

A sajókeresztúri asszonyról, mint határjelről Takács Lajos nyelvész is ír, példaként hozva a sírhelyet a „Határt csinálunk belőletek!” szólásra, amely halálos fenyegetést jelentett a XVIII. századi vitákban. Takács Lajos írja, hogy ez a fajta temetkezési hagyomány még a keltákra és az etruszkokra vezethető vissza, akik a határ "szentségét és sérthetetlenségét" akarták a hiedelmekre alapozva a sírokkal védeni, a szokás azonban a keresztény korban tovább élt oly módon, hogy a felszentelt sírkertek helyett a falutól minél távolabb temették el a pogányokat, erőszakos halált halt személyeket.

Nagymamám, Csatlós Gizella (80) mesélte, hogy gyermekkorában egy "mérnökkel" ijesztgették, aki éjszakánként a Kiserdő végén, Sajóvámos és Sajópálfala között kísértett, fehér ruhában és láncokat csörgetve. Sosem értettem, hogy alakulhatott ki ez a kísértethistória, amelyben a szellemnek elsősorban a foglalkozására emlékeznek. Most, hogy olvastam néhány tanúvallomást, gyanítom, hogy talán tényleg létezhetett egykor a mérnök, akiből a falu valamikor hasonlóképpen „határjelet csinált”.

A sajópálfalai farkasember

A sajóvámosi vízi tündérnél már láthattuk, hogy a Sajó és Bódva-völgy lakóinak hiedelemvilága nagyon gazdag volt, szerették egymást ijesztgetni természetfeletti lényekkel. Így már nem is meglepő, hogy a közvetlen szomszédságban, Sajópálfalán is termett egy mesebeli titokzatos lény, egy farkasember, vagy ahogy a néprajzban gyakorta előfordul: "szakállas farkas". Kevés dologban volt ugyanis olyan nagy egyetértés a tanúvallomások között, mint abban, hogy hol égették el a farkasembert.

Török András 87 éves tanú szerint „gyermek korában a pálfalusi és arnóthi régi gazdáktól hallotta, hogy a Buckanczi kortsmán felől, Pálfalva felől a víz mossás mellett égettek volna meg egy Lengyel Takátsot mind valóságos határban.”

Zsogó Mihály 80 éves szikszói tanú szerint Pálfala és Arnót határán „egy csordást megégettek volna halála után, azért hogy szakállas farkasnak mondották lenni és hólta után járt volna az embereket ijesztgetni”. Ahogy a tanú elmondta, az égetés helyén sokáig „nem is nőtt egyéb bodzánál”,  és amely hely „meg mérvén, Szikszóra járó úttól esik mint egy nyólcz, kilencz ölnyire az Pálfalussi határ felé”.

A vallomásokból az is kiderül, hogy a buskai kocsma neve „Pukkants” volt és a szikszói szőlőkre felvivő szekér-út mentén történt az égetés, a Nasda (más néven: Cseh) völgyben.

Ez a bizonyos Buska, vagy Zbuska malom szerepelt Büttner Emil leírásában is, amikor 1848-49 után megfáradva hazatér Erdélyből és a malomnál lévő vámosi asszonyok hazáig üldözik.

Hogy pontosan mivel érdemelte ki a farkasember a hírnevét, arról sajnos nincs szó a vallomásokban. A tanúk életkora alapján az égetés 1650-1680 körül történhetett, tehát ha valaki szeretné bővebben kinyomozni a farkasember cselekedeit, ebben a korszakban érdemes böngésznie a dokumentumokat, anyakönyveket.

Ahogy a boszorkánypereknél, itt is rengeteg apró részlet van még a vallomásokban, amelyeket sajnos ki kellett hagynom, hogy ne legyen túl terjedelmes a bejegyzés. A családfakutatók kedvéért a tanúk listáját még ki fogom írni, hiszen ebben a perben is nagyon sok olyan családnévvel találkoztam, akik kapcsolódhatnak ma itt élő családokhoz (a teljesség igénye nélkül: Mikita, Gombos, Soltész, Szakos, Zsák, Dojcsák, Dóczy, Lipták, Hővizi, Kelemen, Járdánházy, Porcsalmi, Czecz, Virág, Demeter, stb.).

Ha esetleg idős hozzátartozókkal beszélnek és megosztják Önökkel az emlékeiket bármilyen apró részletről – határjelekről, határdombokról, szekérutakról, kocsmákról, vagy akár hiedelmekről, kísértethistóriáról – nagyon kérem, hogy ne tartsák magukban a meséket – bármikor mondják el személyesen, vagy akár a facebookon is!     

FORRÁSOK:

Nováki Gyula – Sárközy Sebestyén - Feld István: Borsod-Abaúj-Zemplén megye várai az őskortól a kuruc korig, 2. kiadás. Castrum Bene Egyesület – Herman Ottó Múzeum, Budapest-Miskolc, 2009.

Takács Lajos: „Határt csinálunk belőletek!...” Nyelvtudományi Közlemények, szerk. Hajdú Péter és Rédei Károly. MTA Nyelvtudományi Intézete, Budapest, 1979.

Valamint a Sajóvámos-Sajókeresztúr közötti határper levéltári anyaga. Magyar Nemzeti Levéltár MN OL P.421 A  Keglevich-család 26.cs. III./38/50

Bende-újságcikk: ARCANUM DIGITÁLIS TUDOMÁNYTÁR, https://adt.arcanum.hu

Térképek:

Mapire.hu – Európa térképe a XVIII. században

Mepar.hu – mai műholdfelvételek