AZ EPERFASOR ÉS A SELYEMHERNYÓK
Talán kicsit meglepő a mai cikk címe; azonban a helytörténethez hozzátartozik a régmúlt szakmáinak, gazdasági tevékenységeinek ismerete is. Egy mára már elfeledett megélhetési forrásról írok mai cikkemben, a selyemhernyó tenyésztésről, s egyúttal az egyik kedvelt kirándulóhely, az eperfasor eredeti rendeltetéséről is megemlékezhetünk. A Forrástól kiinduló eperfasor ugyanis 150 éven keresztül a falu jelentős gazdasági „szereplője” volt, számos vámosi család megélhetését biztosította.
Az eperfákat eredetileg nem a gyümölcse miatt telepítették. A fa levelei a valódi selyem előállításához elengedhetetlenek, ugyanis ennek a gyümölcsfának a levele a selyemhernyó lárvák egyedüli táplálékforrása. Az eperfa, másnéven szederfa (morus alba) eredetileg Kínából származik, akárcsak a selyemhernyó. Magyarországra 1680 körül telepítette be az első eperfákat egy olasz telepes, Passardi Péter, de a selyemhernyó tenyésztés a reformkori nemesség birtokain Széchenyi István: Selyemrül című munkájának megjelenése után lendült fel igazán.
Az eperfák ültetése, mint falunkban annyi minden más, a Keglevich családhoz köthető. Keglevich János és felesége, Crenneville-Folliot Viktória grófnő számos jóléti intézményt hozott létre birtokain: halottasházakat és iskolákat létesítettek, Kistapolcsányban kisdedóvót hoztak létre, nálunk pedig a falu aranykorát hozták el a vámosi birtok fejlesztésével. Széchenyi István és felesége többször vendégeskedett Crenneville grófnőnél, talán ezért is lehetett az eperfák ültetése különösen az ő szívügye, olyannyira, hogy Olaszországból hozatta a szaporításhoz az eperfa magokat.
A Gazdasági Lapok 1853-as számában már meglévő vámosi eperfa-ültetvényekről ír Gyulafy Imre:
„A vámosi gazdaság rövid idön egy angol kertté leend alakitva, s valójában bámulatra ragadja a szemlélőt, mi módon lehetett oly kevés költséggel így rendbe hozni egy gazdaságot? Itt az eperfa tenyésztés nagyban üzetik, utak, táblák, rétek mellékeit eper -és akáczfa-sorozatok díszesítik, az eddig parlagon hevert földek közepén új tanyák épülnek, a posványos és haszonvehetetlen helyekből lecsapolás által rétek alakulnak, - a földmivelés megválogatott eszközökkel tökéletesíttetik – szóval olly tiszta rendet, milyennel e tisztelt férfiu a gróf jószágát nemcsak itt, de másutt is kezeli, nem lehet nem méltányolni.”
A lecsapolt rétek a Diós-mocsárra utalnak, amelyből létrejött a grófnő nevét viselő Victoria-major (később: Diós-tanya).
Új lakóhelyként jelent meg a vámosi anyakönyvekben a Victoria major az 1850-es években
A jószágigazgató, Szép Sámuel gyakran írt cikkeket a Gazdasági Lapokba, ezért látogatott el a lap munkatársa, Gyulafy Imre az országjárása során Vámosra is:
„Nagy baj az e hazában, hogy a gyümölcs -tenyésztés és fa-ültetés nagyon rosz lábon all. Egész eddigi utazásom alatt csak Enyitzkén báró Meskoné ő nga, Vámoson r. Keglevich János ur ő exja , az ezzel szomszéd Senye pusztán t. Мáriássy úr, és Bakó János úr emődi birtokában láttam különös gondot forditva lenni а fák nevelésére, noha a vámosihoz ezek egyike sem hasonlitható, mert annyi eleven kerités, annyi válogatott gyümölcs és szőlőfaj, annyi ezerekre menő eperfa szép rendbe ültetve, s az utak, táblák mellékeit szegélyezve, mint Vámoson szemlélhető, nem minden határban fordulhat elő.”
A gyümölcsös kertet 1854-ben a Katholikus Néplap is megemlíti. Az egri érsek pünkösdkor az egyházmegyében bérmált, de a Sajón lévő komp a visszafelé úton már nem járt, így estére a komphoz legközelebbi faluban, Vámoson ragadt. Az újság egyik cikkében, a „Sziráki levelekben” így emlékeznek meg a faluról:
"Beérvén a legközelebb fekvő S. vámosi parokhiába, másnap ott szolgáltatta ki a bérmálás szentségét, engedje Isten, annyi gyümölcscsel, mennyi azon kertben szokott teremni, hol azt csakugyan kiszolgáltatta, mivel hogy az uradalmi kastély, és az abban lévő kápolna ezen kertben áll.”
Ne gondoljuk azonban, hogy ennek az édenkertnek a megvalósítása olyan egyszerűen ment Vámoson! Nem mindenki örült a sikeres telepítéseknek, a rosszindulat és a rombolási hajlam – akárcsak a kastély elhordásánál – itt is megpróbálta legyőzni a tenni akarást. Szép Sámuel ugyanis elpanaszolta az újságírónak, hogy az eperfa ültetésekből sokszor százakat döntögetnek és vagdalnak ki a rosszakarók. Letörgelik és villanyélnek viszik el a már sorba ültetett csemetéket, annak ellenére, hogy a több ezres csemetekertből a falu lakosságának ingyen osztogatták őket. Szép Sámuelnek elmondása szerint fájdalmas volt néznie, hogy egy éjszaka lefolyása alatt egész sor csemetéket csavarnak ki bosszúból, vagy kedvtelésből. Ő azonban évekig kitartott, újra és újra eltelepítette a fákat. A rongálások a kitartásnak és „vas béketűrésnek” köszönhetően végül egyre ritkábbak lettek.
Valójában ennek a makacs kitartásnak köszönhető, hogy sok más faluval ellentétben, Vámoson a nehézségek ellenére is beindult a selyemhernyó tenyésztés.
„Fájdalmasan tapasztaltam utazásom alatt, hogy az eperfák ültetésével, a hol kezdték is, nagyon felhagytak; itt Miskolczon is az epreskert a legnagyobb elhanyagoltságban tesped. Pedig nincs iparág honunkban, melly a selyemtenyésztésnél fontosabb és becsesebb lehetne, mert ez nem olly mesterségesen kényszerített terméke Magyarországnak, mint a gyapot vagy rizs, hanem éghajlatához szabott természetes productuma, melly nagy kiterjedésben termelhető, e mellett jóságára nézve sem enged egyik európainak sem, s a legfinomabb olasz selyemmel versenyezhet; továbbá ez nem huz el kezeket a földmiveléstől, miután e munkával különösen elöregedett nők s gyermekek foglalkoznak,s átalában a szegény nép- osztálynak ad kenyeret. Én teljesen hiszem, hogy a magas kormány ez iparágat különösen figyelmére méltatandja, annálfogva nagyon kár az eperfa-tenyésztést elhanyagolni. A vámosi eperfa-tenyésztést gr. Keglevich János úr excája köztiszteletben álló lelkes neje létesítette, — valójában nem lehet eléggé magasztalni e nagy tiszteletű asszonyság bölcs előrelátását, és hiszem, nagy haszon jutalmazandja egykoron ebbeli fáradhatlan igyekezetét. - írja Gyulafy.
A temető fái
Az eperfákat a vámosiak egy része már korábban is megszerette. A Katholikus Néplap 1848. augusztus 24-i számában írták a hívek, hogy összedobják a pénzt „közös könyvekre”, esténként és vasárnaponként a hűs fák alatt közös olvasásra összegyűlnek. Közben megemlítik levelükben, hogy a tanító jóvoltából a temető kertjét is akácfák szegélyezik, az egyes részeit pedig eperfa sorokkal határolták le.
Közel fél évszázaddal a telepítések után már az Odescalchi-Degenfeld család birtokolja Vámost. Ekkor az eperfák és selyemgubók haszna már teljes egészében a vámosi családok kezében marad.
„1894. év tavaszán özv. herczeg Odescalchi Gyuláné volt kegyes Borsód vármegyében, sajó-vámosi uradalmában levő régi szederfáit az ottani szegény nép javára selyemtenyésztési czélokra átengedni. S annak daczára, hogy a termelési időszak már előrehaladott volt, mert csak alig egy héttel a tenyésztés megkezdése előtt mehetett oda szintén egy egyszerű munkásasszony a lakosság kitanitása végett, mégis a termelés eredménye az lett, hogy hat hét múlva az ottani selyemtermelőknek 826 frtot fizettünk ki a beváltott selyemgubókért, a következő évben pedig ugyanezért már 1957 forintot kaptak.” - írja a Köztelek 1900. január 17-i száma, Selyemtenyésztés Magyarországon című cikkében.
Példaként hozzák fel a vámosi selyemtenyésztést a Budapesti Hírlap 1894. szeptember 26-i számában is:
„Selyem tenyésztés és eperfa-lskola Miskolcon. A földmivelésügyi minisztérium meghatalmazottja egy Miskolcon berendezendő eperfa-iskola céljaira, illetve a selyemtenyésztés meghonosítása céljából megfelelő terület átengedésére nézve megkeresést intézett Miskolc város tanácsához. (...) A selyemtenyésztéssel Borsodmegyében eddigelé csupán Sajóvámoson tettek kísérletet, még pedig jó sikerrel. így pl. a lefolyt évben a sajóvámosiak 988 kilogram selyemgubót váltottak be, a melyért az illető intézet 940 frtot fizetett ki.”
A selyemhernyó tenyésztés szakadatlanul folytatódott a következő században is. A XX. században a vámosi családok már rutinosan tenyésztették otthon a selyemgubót. A nagyszülők még tudnak mesélni a tenyésztés menetéről, ez a tevékenység ugyanis az 1960-as évekig sikeresen zajlott a faluban! Az eperfasort rendszeresen csonkázták, arra ösztönözve a fákat, hogy sok új, zsenge hajtást hozzanak. Ezeket a zsenge hajtásokat gyűjtötték a gyerekek és vitték haza a hernyóknak. A selyemhernyó tenyésztés nem igényelt nagy befektetést: elég volt egy előszoba és néhány polc, amin a hernyók elfértek, a munka igénye pedig az eperfa lapu gyűjtése és néha a hernyók piszkának kitakarítása volt. Ilyenkor a takarítás idejére egy másik polcra óvatosan átpakolták őket. Nagyszüleim elmondása alapján tavasszal volt néha meglepetés, amikor a szobában elgurult bábokból kikeltek a pillangók és röpködtek a lakásban.
A selyemgubót a lakosságtól felvásárolták és a különféle iparvállalatok dolgozták fel. A legnagyobb feldolgozó a Magyar Selyemipari Vállalat volt, ami DUNASILK néven hozta forgalomba termékeit, és hét selyemszövő üzemet működtetett. Sajnos a vállalatok a piaci igények változása miatt sorban megszűntek, így mára ez a tevékenység idejétmúlttá vált.
Manapság a valódi hernyóselymet nagy szakítószilárdsága miatt az iparban alkalmazzák (pl. ejtőernyők gyártásához), illetve luxuscikként továbbra is használja a divatipar, de az előállításban szinte egyeduralkodó maradt Kína.
Az eperfasorunk viszont a mai napig tanúsítja ennek a különös foglalkozásnak a történetét Vámoson. Végezetül ismét Gyulafy Imre gondolatait idézem:
„Hasznos fákat ültetni, új erdőket teremteni, úgy hiszem mindenkinek becses és érdemteljes dolog lehet. Mert ha bár nincs is az embernek mindenkor reménye, hogy ön-ültette fái árnyékában pihenje ki magát, vagy annak hasznát állandóan élvezhesse, mégis mindig elég jutalmazó marad azon gondolat, hogy az elültetett fácska még azután is soká, midőn már ő kedvelt mezejére nem mehet többé, díszleni, nevelkedni, virágozni és az emberiségnek használni fog. (…) Ültessünk tehát a jövő nemzedék számára hacsak egy fát is, úgy számíthatunk a maradék emlékezetére, midőn közel egy század mulva is békésen üdül fel az általunk ültetett fa árnyékában.”
Szép Sámuel és Keglevich János nem érhette meg, hogy vastag törzsű eperfák árnyékában pihenhessenek; mi – a maradék - azonban a mai napig szedhetjük gyümölcseiket és sétálhatunk lombjaik alatt. Emlékezzünk meg róluk, ha az eperfasoron járunk!
FORRÁSJEGYZÉK:
Somogyi Károly (szerk.) Religio és nevelés 1845.8. szám 63. oldal – kisdedóvó, halottasház
Baranyai István: Néhány szó a selyemtenyésztés iránt, Gazdasági Lapok, Pest, 1851. 1. szám, 17. oldal: Olaszországból hozott magok és rongálások
Gyulafy Imre: Uti jegyzetek a mezőgazdászat köréből, Gazdasági Lapok, Pest, 1853. január 2.
Név nélkül: „Sziráki levelek X.”, Katholikus Néplap, Pest, 1854. július 5., 222. oldal – az érsek és a vámosi gyümölcsöskert
Viszota Gyula (szerk.) Gróf Széchenyi István munkái, Gróf Széchenyi István naplójának szövege 1844. január 1-től 1848. március 8-ig. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1939.
Budapesti Hírlap 1894. szeptember 26-i száma.
Köztelek 1900. január 17-i száma, Selyemtenyésztés Magyarországon című cikkében.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Selyem
https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Selyemipar_V%C3%A1llalat
